Míg a hét első felében arra számítottam hogy a hétvégi ISZKIRI túra 45 km-es távjának izomlázát és fájdalmait fogom "nyögni", vasárnap meglepődve tapasztaltam hogy újra tudok járni, és hétfőn azon kaptam magam hogy megint futom megszokott köreimet a patak parton. A gyors regenerálódáson felbuzdulva újabb hétvégi túra után nézvén felcsaptam a Budapest Kupás füzetet, hogy megnézzem az előzetesen már becsillagozott (igen tudom hogy ezek már a túrafüggőség markáns jelei :P ) túrák közül az esedékeset.
A csillagocska a Théry Ödön hajdani turistamozgalom szervező nevével fémjelzett 20 km-es túra mellett vigyorgott, így pénteken szépen összekészítettem a hátizsákomat, túra ruhámat és a túracipőmet, majd az ébresztőórát beállítva nyugovóra tértem. A telefon annak rendje és módja szerint könyörtelenül csörgött is a beállított időpontban (azaz hajnali 5-kor), és itt következett az a végzetes mozdulat, amivel a "szundi" helyett az "ébresztő kikapcsolása" feliratot érintettem meg félálomban. Míg én kellemesen visszaaludtam majdan fél 9-kor kissé hektikusan felébredtem, a túra szépen elrajtolt. Kissé elszomorodtam és fejben kezet fogtam saját magammal amiért ilyen ügyesen sikerült elbaltázni egy jó kis túrát, de önsajnálat helyett inkább egy másik, szintén Budapest Kupás túra és a futás mellett döntöttem.
Így jött az ötlet szombat este, hogy ha már a Théry kimaradt, akkor egy másik potenciálisan Budapest Kupás pecsétszerző túrára menjek másnap. Gyors üzenet és némi brutálisan csokis brownie ígéretével megzsarolva hű túratársam Bálint is rábólintott a másnapi last minute teljesítménytúrára, így megbeszéltük hogy reggel 8-kor a rajtban találkozunk. Neki persze könnyű dolga volt, a túra éppen az elől a suli elől indult ahova gimibe járt, én azért biztos ami sicher alapon a házszámot a telefonom térképébe pötyögve indultam el reggel. Szerencsére vagy mindenki másik túrán volt, vagy pihent vagy éppen a másik oldalára fordult vasárnap reggel nyolckor, de pár perces adminisztráció és gyors nevezés után már úton is voltunk.
Az igazoló papíron rögtön láttuk hogy ezen a túrán sem fogják hagyni hogy nagyon eltévedjünk, hiszen a 35 km-es távon 12 ellenőrzőpontot kellett érintenünk. Az első pár kilométer tulajdonképpen eseménytelenül telt, Bálint legnagyobb szívfájdalmára kezdetben aszfaltos részeken haladtunk, majd egy kellemes lépcsősor után bevetettük magunkat az erdőbe. Könnyelműen nem néztem meg induláskor a szintmetszetet, csak az összesített szintemelkedést tudtam, ami a maga 700 méterével egyáltalán nem tűnt riasztónak. (ezzel szemben az áprilisi Gerecse50 1500 méterétől már most rettegek :D), éppen csak azt nem kalkuláltuk bele, hogy ezt a 700 métert mind a túra első felében kell legyűrni, azaz körülbelül 2-3 órán át csak felfelé kaptattunk. Itt ért a nap második meglepetése, név szerint hogy drága túratársam előzetesen megszabadulva az ISZKIRIN használt talpbetététől szinte szárnyakat kapott, és az egyik emelkedőn bizony csúnyán le is hagyott. Egóm természetesen azonnal a cipőm alatt heverészett, de a korábbi túrák kaptatóin már kifejlesztett "füllégzés" bekapcsolásával igyekeztem behozni a lemaradásomat és a maradék métereket legyűrve felküzdeni magam Bálint nyomába.
Az túra innentől nagyon szép helyeken ment tovább, érintettük többek között a Hármashatár-hegyet és a Virágos-nyerget, amit Bálint a Kitörés túráról már régi ismerősként üdvözölt. Jövőre én is megnézem majd magamnak azt a túrát, igaz akkor csak sötétben fogom látni az említett pontot. Ezen a ponton lelkes pontőrök vártak minket, hogy mindenkinek jól a lelkére kössék ne a kék sávon haladjunk tovább, hanem egyenes térjünk át a zöld sáv jelzésre. Így is tettünk, bár bevallom bennem feltámadt egy percre a rebellis kisdiák hogy csak azért se arra fogok menni, de inkább elhessentettem magamtól a partizán gondolatokat. A sávváltást követően Bálint nosztalgikus monológba kezdett a Kitörésen a Virágos-nyeregnél lévő etetőpontban kapott meleg(!) fasírtos zsömléről, amihez kisvártatva egy előttünk haladó túratárs is lelkesen csatlakozott. Hiába no, kezdem megtanulni hogy a teljesítménytúrázók az igazán jó túrákat nem is feltétlenül az útvonalukról hanem az ellátásról jegyzik meg. Itt persze nekem is felrémlettek az előző heti ISZKIRIS amerika hot-dog emlékei, és hangot adtam abbéli reményemnek is, hogy a vitt almás pitém ízlett a 100-as távon indulóknak. Gasztro beszámolónkba bekapcsolódó túrázónk lelkes helyeslésbe kezdett, hogy ő a 100-ason indult és igen emlékszik hogy visszafelé Tornyóspusztánál rengeteg süti és finomság volt, így nincs kizárva hogy az én kreálmányomból is jutott a pocakjába. Na persze jobban örültem volna ha egy "Ó az az almás pite milyen finom volt, emlékszem!" felkiáltásnak a részéről, de ezt inkább magamba fojtva csendben haladtam tovább.
Üröm felé közeledve elértük az etetőpontot, én itt szerényen csak egy gerezd almát vettem magamhoz, Bálint betankolt egy tekintélyes méretű zsíros kenyeret, majd gyors pecsételés után mehettünk is tovább. A leendő esztergomi vasútvonalat is megcsodálhattuk a bal oldalon, bár én élek a gyanúperrel, hogy mire az MA képzést megcsinálom az egyetemen Piliscsabán, ez a vonatvonal még akkor sem lesz kész. Még fel sem ocsúdhattam keserű gondolataimból, amikor egy lelkes (unatkozó?) úriember széles gesztusokkal igyekezett határozottan tudtunkra adni hogy szigorúan a kerítés mentén kell tovább mennünk. Én könnyelműen elindultam a szemben lévő kerítés felé, de emberünk a hátunk mögött hangosan jelezte nem erre gondolt, mi lenne ha a bal kézre eső kerítést céloznánk meg. Visszanézve mind a két út arra ment volna, de nem mert újat húzni ezzel a medvével így inkább jól nevelten megfordultam és elindultam a jelzett irányba. Ürömön szebbnél-szebb házak között vezetett az utunk, majd a mozgó ellenőrző pont után jött a második potenciális eltévedési pont, de szerencsére itt is sikerült meglelni a távolban a kitett szalagot.
Óbudára beérve érzékeltem a járókelők döbbenetét, és az arcokon lévő kimondatlan kérdéseket arra vonatkozóan mit keres itt két hátizsákos, túracipős idióta vasárnap ebédidőben? Bevallom én sem gondoltam korábban hogy egy aluljáróban fogok teljesítménytúrázni... A Római parton elhaladva kellemes nyári Balaton parti emléke jutottak eszembe a sülő hekk és lángos átható illatától. Innen kis csalinkázás után megcéloztuk a Hajógyári-szigetre vezető K hidat, hogy az utolsó ellenőrző pontokat is útba ejtsük. Meglepődve tapasztaltam hogy a Sziget a színpadok, sátrak és részeg fesztiválozók nélkül sokkal hatalmasabb mint elsőre hittem, ennek megfelelően három pontőrt is meg kellett találnunk.
A szigetet elhagyva Filatorigát HÉV megálló felé vettük utunkat, és a síneken átkelve elértük a Bécsi utat, majd elindultunk a túra utolsó, hosszú kaptatós része felé. Két túratársunk akikkel folyamatosan egymást előzgettük itt újfent beért minket, sőt le is hagytak így a cél felé haladva már csak a hátukat figyelhettem a távolból. Illetve leginkább azt szerettem volna már látni, hogy elkanyarodnak, de legalábbis egyenes szakaszra érnek, ez az öröm azonban még váratott magára. Számomra is meglepő módon azonban sikerült valami rejtett erőtartalékokat megnyitnom így a tűző nap és a felfelé könyörtelenül hosszan kanyargó út ellenére is sikerül ruganyos és fürge léptekkel ellépnem Bálinttól. Ő persze ezt némiképp zokon is vette és hallottam a hitetlenkedő kérdését hogy mégis hogyan tudok én itt begyorsulni? Én vigyorogva csak ennyit tudtam mondani (lihegni?): "Érzem a cél szagát!" Ha tudtam volna, hogy itt még mennyire nem vagyok a közelében sem. De ami késik nem múlik, az utolsó nehézséget a találó nevű Vihar utcát is megmászva megláttam a CÉL-t rejtő épület és a megfáradt túrázók körvonalait. Személyes kedvencem itt az utolsó métereken a "Frissítő torna" kiírás volt az egyik kerítésen, amit kissé ironikusnak éreztem végig nézve magamon és a mögöttem baktató szintén megfáradt Bálinton.
A CÉL-ban aztán megkaptuk a jól megérdemelt kitűzőt és oklevelet, én még a pecsétemet is a Budapest Kupás füzetbe, majd elfáradva de jókedvűen és na igen, kissé darabos mozgással egy szép túrát magunk mögött tudva megindultunk hazafelé.
