Miután olyan jól sikerült az önálló túrám, és kisvártatva egy nagyon jó kis túracipőre is szert tettem, igen jó áron (egy Salomon túracipőre bukkantam amihez, -mivel kifutó modell- féláron jutottam hozzá), úgy gondoltam fejest ugrom a teljesítmény túrázók világába. Eddigre már lelkesen tanulmányoztam a ttt.hu-t mondhatni, napi rendszerességgel, és úgy döntöttem ez a túra jó lesz nekem kezdésnek. Eredetileg a 10 km-es távon akartam indulni, és mivel eléggé lámpalázas voltam, a túrát megelőző héten saját szakállamra lejártam az útvonalat, mondván nehogy eltévedjek. Ma már tudom, ha egy túrázó eltéved egy szervezett teljesítménytúrán az legalább annyira a szervezők hibája, mint a túrázóé, én azonban ekkor még biztosra akartam menni.
Mivel a 10 km-en igen hamar, 2 óra alatt leértem, és a túraútvonal már ismerős volt, erősen gondolkodóba ejtett, hogy a következő hétvégén, amikor a túrát rendezték, inkább a 20 km-es távon induljak a 10-es helyett. Megegyeztem azonban magammal abban, hogy erre még alszom egyet.
Mikor március 1-én leszálltam a buszról a Szépjuhásznénál, a túra rajtjánál és egyben céljánál, márt tudtam hogy belevágok a 20 km-es távba lesz ami lesz. Na persze, csak hogy ne hazudtoljam meg magam, kapásból felszerelési hiányokkal küzdöttem, nevezetesen nem vittem magammal tollat, aminek híján igen bajosan tudtam volna kitölteni a nevezési lapot. Egy szimpatikus sráctól kértem egyet kölcsön, majd miután kitöltöttem mindent és a tollat hálásan visszaadtam, vettem észre, hogy tőlem kb. 2 cm-re volt egy asztal telis-tele golyóstollal azoknak, akik hozzám hasonlóan íróeszköz nélkül érkeztek volna. Sebaj, gondoltam ennyi bénázás az elején belefér. Gyors nevezés után 8:05 perckor el is tudtam rajtolni és kicsit izgulva de viszonylag magabiztosan vágtam neki a túra első, addigra már jól ismert szakaszába a Virág völgyön keresztül a Csacsi-rét felé.
A reggeli nagy lelkesedésben éppen csak az egyik legfontosabb maradt ki, nevezetesen az hogy éhgyomorra vágtam neki az első majdnem 5 km-es etapnak, noha tudtam hogy a Csacsi-réten lesz majd ellátmány. Ez azt eredményezte, hogy a réthez vezető emelkedő felénél olyan szédülés fogott el, hogy ott megfogadtam soha többet üres pocakkal nem indulok túrázni. Ekkor szerencsére eszembe jutott, hogy a szervezők a rajtnál kedvesen invitáltak vegyek egy cukorkát. Ezt én meg is tettem, így a zsebemből előhalásztam a kis energiabombát és gyorsan elszopogattam. Miután normalizáltam a vércukromat és a kis fekete pöttyök is eltűntek a látómezőmből újult erővel folytattam utamat az első ellenőrzési pontig. Itt két nagyon kedves srác lepecsételte az igazolólapomat majd a kapott (mellesleg nagyon finom!) mogyorós müzliszeletet majszolva már indultam is tovább.
Itt azonban már ismeretlen terepre tévedtem, illetve csak én nem jártam még erre, hiszen az előző héten lejárt 10 km-es útvonal pontosan az ellenkező irányba haladt. No nem baj, itiner (ami az eddig legjobb volt a túráim során) a kezemben, amivel gyakorlatilag lehetetlen volt eltévedni, így szélesen mosolyogva bandukoltam tovább. Bevallom a Kis Kőfejnél volt egy potenciális eltévedési esély, de szerencsére egy szimpatikus családdal megállapodtunk hogy nem ez a jó irány és inkább arra kéne talán menni, amerre a többiek is. Ja igen, nem mondtam hogy általában egyedül túrázom, kisebb túrákra szívesen elmegyek egyedül is, bár a társaságban való túrának is megvannak az előnyei :)
Szóval sikeresen elértem a Piktortégla üregekhez is, ahol bevallom én az üregeket magukat nem láttam, de lehet hogy én nem figyeltem eléggé. A pontőr nagyon aranyos idősebb úr volt, akire egy 3 idősebb úrból álló (de meglepően fürge!) csapat kedélyesen ráköszönt, majd megjegyezték hogy: "Na igen, az ilyen helyekre csak az ilyen vén szöcskéket küldik fel mint te!" Ezen jót mosolyogtam magamban, majd a pecsétemet megkapva robogtam is tovább. Azaz robogtam volna, de megint utamat állta egy emelkedő, amivel megint csak meg kellett küzdenem. A "legmegalázóbb" része az volt, mikor a már említett jókedvű öreguras trió kedélyesen beszélgetve húzott el mellettem felfelé. Na ott kicsit égőnek éreztem magam, de mondom ha törik ha szakad én utolérem ezeket az öreg szöcskéket, ne hogy már lehagyjanak! Ez aztán az egyenesben sikerült is, mivel (ezt később tapasztaltam ki) vízszintesben és a lejtőkön viszonylag gyorsan megyek így kompenzálom az emelkedőknél lévő lassulásomat, bár már azon is dolgozom.
Az örömöm azonban korainak ígérkezett, mert nem sokkal később szembe találtam magam az Adorján utca beton emelkedőjével. Ha valaki még nem járt volna arra, az képzeljen maga elé egy kb. 90°-os emelkedőt. Nekem legalábbis olyannak tűnt. :P Ekkor eszembe jutott, hogy erről a részéről már olvastam a túrának a túrabeszámolókban, és sikeresen azonosítottam az "ezt a részét utálom csak ennek a túrának" kezdetű mondatokkal. Na nem baj, megcsinálom ezt is. Azt hiszem háromszor kellett megállnom útközben lihegni és újból megsemmisülni, mikor régi jó ismerősök az idős trió újfent leelőzött, megint csak emelkedőn felfelé. Itt már éltem a gyanúperrel hogy 70 éves terminátorokkal van dolgom, de legyőztem a büszkeségemen ejtett csorbát és összeszorított fogakkal felküzdöttem magam az emelkedő legtetejére. Valahol ezen a környéken értem el a holtpontot is, mert utána a TV toronyhoz vezető emelkedőn egészen könnyedén feljutottam. És micsoda jutalom várt fenn: puha, friss zsíros kenyér lila hagymával és teával! Ezt ott abban a pillanatban lucullusi lakomának érzékeltem. Jóízűen meg is ettem egy szeletet, majd folytattam utamat Normafa felé.
Az Erzsébet kilátót vagy ahogy én hívom Bözsit, már jó ismerősként üdvözöltem, bár az odavezető piros sávot és a meredek lépcsősort továbbra sem kedvelem. A pontőr szerencsére a kilátó aljában tanyázott, és valószínűleg láthatta az elgyötörtséget a fejemen, mert a pecsételés után biztatóan megjegyezte, hogy "Innen már csak lefelé megy az út." Valami olyasmit lihegtem válaszul hogy igen, tudom, köszi, majd elindultam lefelé a piros sávon, a már ismerős útvonalon a célig. Szépjuhásznéhoz közeledve már hallottam a Budakeszi út morajlását, és a lejtőn valahonnan a közelgő célba éréstől fellelkesülve kocogni kezdtem, hogy minél jobb időm legyen.
Végül célba értem, és legnagyobb meglepetésemre 3 óra 52 perc alatt teljesítettem a 20 km-t. Később megtudtam hogy ez 5-ös átlagnak minősül és kezdő túrázó létemre ez egészen gyors tempónak számít. A célban aztán megkaptam az oklevelemet meg életem első kitűzőjét (amin a csacsi nagyon tetszik :) ), sőt a hölgy megjegyezte hogy biztos én is már sokadszorra indultam ezen a túrán. Mondtam hogy nem igazán, sőt ami azt illeti ez az első teljesítménytúrám életemben. Erre azt a dicséretet kaptam, hogy pedig nagyon tapasztalt túrázónak tűnök.
Összességében tehát első teljesítménytúrám tehát kisebb-nagyobb nehézségekkel de sikerült, és hihetetlenül jó élmény volt, nagyon jól eső érzés volt saját magammal versenyezni és kicsit meghajtani a testemet. Ez volt az a pont, amikor a teljesítménytúrázás iránti szerelmem fellobbant, és a láng azóta is ég. :)
