Miután a legutóbbi Kékestetői túra után a bal lábam 2 hét kényszerpihenőre ítélt, már alig vártam hogy eljöjjön a húsvéti hétvége, és vele a Gerecse50. Mivel még anno márciusban az ISZKIRIn egy részét már bejártuk ennek a túrának is, és állandó túratársam Bálint tavaly már legyőzte a Gerecse 50 km-es távját így eltévedéstől nem tartva és hatalmas lelkesedéssel vártam a szombatot. Időközben még egy Quechua túrabottal és egy eső/szél dzsekivel is gazdagabb lettem jóanyám részéről alias elő névnapi ajándék :) Ezekkel meg egy kisebb hadseregnek elegendő kókuszgolyóval felszerelkezve hajtottam hát álomra a fejem pénteken.
A telefonom aztán igencsak korán (3:30-kor) csörömpölni is kezdett, jelezvén hogy ideje felkelni, ha el akarom érni az első metrót, na meg az 5:20-as vonatot Tatabányára. A ruháimat már gondosan előkészítettem előző este, így gyorsan felöltöztem, kikaptam a hűtőből a szendvicseimet, a gyümölcspürét, közben kétszer majdnem átestem a sötétben az egyik macskámon, akinek szó szerint be kellett tömjem a száját a macskakajával, hogy a nyávogásával ne ébressze fel az ekkor még bőszen alvó (vagy legalábbis alvást imitáló) anyámat. Egy pillantás a telefonomra, -amin az időjárásos app. meglepő módon 14 °C-ot mutatott már ilyen hajnali órán is-, cipőkötés, hátizsák fel, kulacs vízzel megtölt, ajtó halkan nyit, és zár majd elindultam.
A troli megállójában nem kevesen néztek rám meglehetősen furcsán, amiért hajnali 4-kor túrabottal és hátizsákkal ácsorgok a megállóban, miközben legtöbben még a péntek esti buliból mámorosan igyekeztek megközelítőleg egyenesen járva hazatalálni.De semmi nem tudta kedvemet szegni. A Déliben aztán utolértem Bálintot is a lépcsőn, akit már a metrón kiszúrtam, csak nem jutottam hamarabb a közelébe. Megvettük a jegyet, lassan begördült a piros vasparipa is, mi pedig 5:20-kor elindultunk Tatabánya felé.
A vonatállomás felé haladva Szárligeten erős nosztalgikus érzések törtek fel belőlünk, anno az ISZKIRIre ugyanezzel a vonattal mentünk, de utunk most még pár megállóval tovább vitt. Tatbányán aztán ha akartam se tudtam volna elvéteni a Jubileum Park felé vezető utat, lévén gyakorlatilag kiürült a vonat, és mindenki egy emberként indult meg előre. Amikor átmentünk a még csak ébredező piac felett, egy kezében már (vagy még?) sört szorongató úriember a hátizsákos csapatvonulást meglátva meg is kérdezte a mellette állótól, "Na, csak nem megint Gerecse50 van?" Mosolyogva odaszóltam neki, hogy de bizony hogy az! De emberünk vagy annyira meglepődött hogy válaszoltam, vagy nem teljesen volt képben, minden esetre, nem reagált. Sebaj.
A Jubileum Parkhoz érve aztán szembesültem mennyi olyan elszánt túrázó van aki velünk egyetemben a viszonylag korai rajtot célozta meg. Semmi baj, én éltem az előnevezéssel, a voucherem ott lapult a zsákomban. Ezen a ponton elköszöntem Bálinttól, mivel ő takarékoskodási vagy nem tudom milyen megfontolásból, a helyszíni nevezésre voksolt. Végül mégis ő végzett hamarabb, mert mire megtaláltam az előnevezett sort (amit valami számomra ismeretlen logika mentén az épület mögé helyeztek el a rendezők) az "előnyöm" is elveszett :P Nem baj, 6:45 körül el is indultunk. Már a rajttól nem messze ismerős arcot láttam, egy volt gimis évfolyamtársam igazgatta épp a hátizsákját a menyasszonya segítségével. Aztán a következő pillanatban újabb ismerőst pillantottam meg a másik oldalon, ahol Gergő igyekezett a rajthoz kezében lengetve a vouchert, és meglehetősen morcos arcot vágva, amiért nem sikerült a tervezett 6 órás rajtolása. Oda akartam integetni, de aztán rájöttem, viszonylag hamar utol fog érni minket, lévén ő futva szokta a túráit teljesíteni. Na de visszakanyarodva mi haladtunk tovább, én viszonylag gyors tempót diktálva, ami részben abból eredet, hogy kis elégtétellel töltött el, hogy Gergőt "lerajtoltam", másrészt pedig igyekeztem az elején annyi embert megelőzni amennyit csak tudok, illetve tudunk.
Az első EP, a János-forrás viszonylag hamar az utunkba is került, itt villámgyors pecsételés után már indultunk is tovább. Már ezen a ponton feltűnt, a Gerecse50-en tényleg nem lehet eltévedni, még ha akar az ember, akkor se, talán a túra egésze alatt nem volt olyan szakasz, hogy ne lettek volna előttünk, vagy mögöttünk látótávolságra emberek. De ez a tömegtúra "varázsa".
A 2. EP. Pusztatemplom felé haladva már ismerős utakon jártunk, ezen a szakaszon mentünk az ISZKIRIn is, igaz akkor -ahogyan azt Bálinttal megállapítottuk- még nem volt ilyen harsogó zöld a táj. Itt nem győztem összehúzni magam, mert lépten-nyomon futók tömegei előztek, jobbról, vagy balról, néha kezdtem magam úgy érezni, mint az Oroszlánkirályban mikor a kis Simba a megvadult gnú csorda elől menekül a szurdokban. De szerencsére figyeltek rám, meg én is a futókra, így "személyi sérülés" nem történt :)
A Baji vadászházat és ezzel a második EP.-t is viszonylag hamar elértük, a megérdemelt pecsét begyűjtése után pedig célba vettük Tardost. A túratársak pedig nem hogy fogyatkozni kezdtek, hanem azt vettem észre, hogy egyre több ember van körülöttünk, ami részben persze annak is köszönhető, hogy elég sok embert megelőztünk utunk során. Aztán mikor éppen arról beszélgettünk Bálinttal, hogy kinek milyen cikis frizkója volt korábban, ismerős hangot hallottam a hátam mögül, Gergő ugyanis utolért minket. Gyors puszi, pár mondat és az "Akkor a célban találkozunk!" ígéret után már robogott is tovább. Kissé el is keseredtem, hogy én sosem fogok tudni gyalog ilyen tempóban menni, lévén két lépéssel lehagyott és kisvártatva már a szemem elől is eltűnt a távolban. Na nem baj, majd lesz ez még másként! Míg ezen morfondíroztam szép lassan becsorogtunk Tardosra is, ami nekem hihetetlenül tetszett. Nagyon hangulatos kis település volt, és láttam a helyieken is hogy már szemük nem rebben a túrázók tömegén, sőt a kedves, biztató mosolyokból inkább azt szűrtem le, inkább drukkolnak hogy mindenki teljesíteni tudjon, aki elindult.
Tardoson a fogadó előtt aztán begyűjtöttük a 3. pecsétünket, és folytattuk utunkat Pusztamarót és a 4. EP felé. Ezen a ponton már kezdtem kicsit izgulni, hiszen nagyon közeledett Héreg, majd az egész túra alatt mintegy mumusként lebegő, már nevében is némi balsejtelmes hangulatot sejtető Bányahegy. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Szóval csordogáltunk tovább Tardosról, és a viszonylag hosszú műutas szakasz után megint erdei terepen vezetett utunk. Na de micsoda környezetben! Ahogy egyre közeledtünk Pusztamarót felé, úgy kúszott föl az orromba egy nagyon kellemes illat, ami anya egyik kedvenc pogácsájára emlékeztetett. Az erdőben ugyanis körülöttünk csak úgy ontotta magából az illatát az éppen virágzó medvehagyma. Többen át is mentek amolyan "Szedd magad!" mozgalomba, és kis nylon zacskókba gyűjtögették a széles, zöld leveleket :)
A Pusztamarótra vezető út vége felé felavattam az új túrabotomat is, ami meglehetősen jól szolgálatot tett a meredek, kavicsos bokát és térdet próbáló lejtőn. Természetesen sikerült épségben beérnünk az EP-ra, ahol a 4. pecsétünket megkaparintva már bandukoltunk is tovább Héreg felé. Közben gyors telefon hívás Gergőtől, merre vagyunk, mert ő már félúton jár Bányahegy előtt, és húzzuk bele, mert várja a kókuszgolyót! :D Rá is kapcsoltam kicsit, pedig a Bányahegytől való félelmem, Héreg felé közeledve minden lépéssel nőtt. Stílusosan amúgy Héregen az EP egy temető mellett van. Nem tudom, én ezt annyira groteszknek éreztem, amolyan baljós előjel a hegy előtt. Itt egy pár perces pihenőt is engedélyeztem magunknak Bálinttal, én gyorsan meglátogattam a veszélyesen imbolygó mobil WC-ket, majd a temető kútjánál újratöltöttük a kulacsokat, és némi savanyú cukros gumicukor giliszta elfogyasztása utána nagy levegőt véve elindultunk legyőzni a hegyet.
Az eleje nem is volt vészes, hmm mondom ha ilyen lesz végig, akkor nem is értem miért van mindenki ennyire betojva tőle. Reménykedve fordultam hátra és kérdeztem Bálinttól, hogy ez már a Bánya? Mire azt a cseppet sem megnyugtató választ kaptam, hogy ez még csak a hegy kis lábujja. Na remek, gondoltam. Érdekes volt amúgy figyelni amúgy a túratársakat, tisztán látszott, ki az aki elsőre teljesíti a Gerecse50-et, mert azok vidáman cseverésztek az emelkedőn, a rutinosabbak fejüket előre szegve, csendben szuszogva készültek az előttünk álló nehézségekre. És aztán egyszer csak megláttam a hegyet, illetve az emelkedőt.
Tulajdonképp majdnem derékszögben magasodott előttem a leküzdendő akadály, na mondom, oké, gyürkőzzünk neki. Magam elé vettem a botot és elindultam. Először két lábon, majd egy ponton már szinte négykézláb. Valamilyen megfontolásból ráadásul úgy gondoltam, nekem nem jó a kitaposott úton menni ahol mindenki más, így kimentem a szélére, ahol viszont az avar és a levelek folyton kicsúsztak a lábam alól, attól féltem vissza fogok csúszni az aljába. Így inkább visszakormányoztam magam középre, és egy lendülettel igyekeztem felmenni. Tulajdonképp nem nagyon mertem megállni. :D Nagy meglepetésemre viszonylag hamar véget ért a túrázót próbáló szakasz és felderengett a Bányahegyi EP a távolban.A pecsétemet egy "Legyőztük!" mondattal és némi szuszogással szereztem meg, a pontőr bácsi pedig valami hihetetlen kedvesen rám nézett és azt mondta "De örülök, hogy látom magát!" Na mondom magamban, nem is tudtam hogy ilyen jóban vagyunk? De szólni nem szóltam, csak mosolyogtam egyet. Bálinttal aztán "koccintottunk" egy kókuszgolyóval a győzelem örömére, majd folytattuk utunkat Koldusszállásra.
Talán ez volt az egyik leghosszabb része a túrának, itt ugyanis 10 km volt a két EP közötti távolság. Közben elkezdett esni is a reggel óta gyülekező szürke felhőkből, így az út mellett az égi áldás is nehezítette a dolgunkat. Félúton szembe jött velünk egy etetőpont, ahol isteni zsíros deszkát és buborékos ásványvizet (hogy az milyen jól esett!) kaptunk. Többen már vették volna elő az igazolólapjukat nagy lelkesen, de a rendezők hamar leállították őket, mondván az E. még 5 km-rel arrébb van. Miután megettük a kenyerünket, mi is tovább indultunk. Ez megint csak ismerős szakasz volt, az ISZKIRIn is jártunk már erre, igaz, akkor szikrázó napsütésben. Kisvártatva feltűnt a pontőrök sátra, pecsét megvan, mehettünk tovább. A Kisréti vadászház ugyan csak 2 km-re volt, de az újra esni kezdő eső és a fáradság már kezdte megtörni az erőnket. Tetejébe a telefonom akkuja is megadta magát, így már fotózni sem tudtam. (Nem baj, Bálint fényképezett, így a későbbiekben még érkeznek majd képek) Ez valószínű az arcomon is látszódhatott, mert mikor odaértünk a két esőkabátos pontőr néni közül az egyik egy biztató mosolyt küldött felém, miközben átadta az igazolólapomat, ebből a mosolyból pedig a "már nincs sok hátra" mondatot véltem kiolvasni.
Pedig még volt hátra! Ekkor következett a túra számomra legkritikusabb pontja, a Turul szoborhoz vezető szerpentin. Én madarat ennyire még életemben nem vártam, mint ezt. Ezen a szakaszon már minden kanyarnál azt hittem, hogy NA most! Na most elfordulunk és ott vagyunk, de még mindig csak mentünk. Tulajdonképp nem is fizikálisan voltam "rosszul", magamnak is meglepő módon a lábam nagyon jól bírta és az erőnléttel sem volt gond, hanem fejben kezdtem kicsit szétcsúszni. Egy pillanatra majdnem el is sírtam magam, de Bálint lelket öntött belém, elmondta ő is kivan már mint a fene, de már tényleg majdnem ott vagyunk. Ekkor az aszfalton egy korábbi talán futóversenyről ott maradt feliratot fedeztem fel, "Ne add fel! Még 800 m a célig! Kibírod!" Elsőre a szavak furcsa elrendezése miatt mondjuk "Add fel! Ne!"-t olvastam, de ez részletkérdés. Nem tudtam hogy miért van ott ez a felirat, de úgy éreztem nekem szól! Aztán való igaz, némi küzdelem után tényleg elértük az madarat és az EP.-t is. Én korábban még nem jártam a Turulnál, így meglepődtem mennyire hatalmas is ez az alkotás, illetve hogy mennyire (szerintem) agresszív feje van! Bálint epésen megjegyezte, miért milyen feje legyen? Mosolyogjon? Ebben kénytelen voltam igazat adni neki. Miután kigyönyörködtük magunkat, elindultunk immáron a (távoli) cél felé, előbb azonban egy (mint később Gergőtől megtudtam pontosan) 360 fokból álló lépcsősort is le kellett győznünk lefelé. Itt a járásom már erősen kezdett zombisodni, de ezzel nem törődtem, már éreztem a Cél szagát!
Tatabányára beérve aztán időközben valahol Bálintot is elhagytam, de mivel még itt is voltak előttem túrázók, elég volt követnem az előttem menőket. Nem sokkal később aztán megláttam oldalról közelíteni, ő egy másik útvonalon jött, azt mondta futott egy picit, hogy beérjen engem. Innen már ismerős volt a terep, az Agóra Kávézó előtt pedig megint ismerős alakot pillantottam meg a padon ücsörögni. "Már másfél órája itt ülök!" kiabált oda nekem Gergő, és mutatott a nem létező karórájára hogy igyekezzünk. Ezen aztán annyira "felhúztam" magam, hogy tényleg belegyorsítottam. Szegény Bálintot megint elhagytam, de a piros lámpánál viszonylag hamar utolért. Innen aztán már csak pár lépés, és a célban voltunk.
Még a rajtnál kapott (egyébként borzalmasan műanyag ízű) "Ász tea" üres palackját is visszavittem, amiért a Mizos lányok egy finom málnás túró rudival jutalmaztak. A célban aztán -miután feltankoltam kókuszgolyóval- elköszöntem Bálinttól, aki sietett, hogy elérje a vonatot visszafelé, én pedig visszasétáltam Gergőhöz, aki még korábban felajánlotta hogy hazavisznek kocsival, csak meg kell várnunk amíg az anyukája is célba ér. Így is tettünk, közben újabb ismerős köszönt oda Csetneki Sanyi személyében, aki mind Gergőt is ismeri (a túravezetői tanfolyamon csoporttársak) mind engem is az ISZKIRIről. Megnyugodva tapasztaltam azért, hogy mások is igen érdekes lábtartással és mozgáskultúrával igyekeztek a cél felé, így nem csak én voltam akit azért megviselt ez az 50 km. Végül aztán 7 óra magasságában elindultunk hazafelé.
Hazaérve aztán igencsak jól esett a forró fürdő a megviselt futóműveknek, igaz a kádból alig tudtam kikászálódni. Gyors vacsi után pedig fáradtan és az isteni medvehagyma illatával az emlékeimben, valamint a Gerecse gyönyörű tájaival a szemem előtt aludtam el.
A végére pedig bónuszként az egyik kedvenc helyszínem a túráról, ez a kedves kis esőház :)
