Újra eljött a hétvége, és Bálinttal már az ISZKIRI után megbeszéltük, hogy elmegyünk az április 5-én megrendezésre kerülő Decathlonos Mátra túrára, lévén én még (jójó, tudom, hogy ez tök ciki) nem jártam az ország legmagasabb pontján, azaz a Kékestetőn. Hű túratársam persze már oda-vissza ismeri azt a bizonyos nemzeti színű szikladarabot, hiszen már több a Mátrában rendezett túrát is teljesített, én azonban egy 5 éves kislány izgalmával készültem meghódítani az ország csúcsát.
El is jött a szombat reggel, és én már a telefonom ébresztője előtt negyed órával ébren voltam, hiába az adrenalin már csak ilyen trükkös dolog. A maradék 15 percben fejben átvettem mi vár aznap rám, és persze elolvasgattam a teljesítmény túrázós csoport legújabb bejegyzéseit (nem, nem vagyok annyira facebook és túra függő, nem igaz! :P). Fél 5-kor aztán kikászálódtam a takaró alól. Gyors öltözés, egy pillantás a telefonom időjárásos alkalmazására, ami kellemes 9 °C-ot mutatott már ilyen hajnalban is. Szendvics, kulacs, pezsgőtabletta hátizsákba berak, túracipő felvétele majd a bejárati ajtón szülőm felébresztésének elkerülése végett egy balerina hangtalanságával való kisurranás után (na jó belátom ez utóbbi inkább csak fejben sikerült) már kinn is voltam az akkor még csak ébredező utcán. Bálinttal a Stadionoknál találkoztunk, onnan indultunk az első pontra Gyöngyösre, majd innen tovább a túra rajtjához és egyben későbbi céljához Mátrafüredre.
A buszpályaudvaron reggeli frissességem megcsappanni látszott, így egy (meglepően) finom automatás kávé után újult erővel huppantam fel a fehér Volánbusz ülésére. Egy órányi bágyasztó melegben való ücsörgés és autópályán utazás után meg is érkeztünk Gyöngyösre, ahol 10 percünk volt a csatlakozásig. Nagyon nem kellett keresgélni honnan indul majd a buszunk, hiszen a 3-as kocsiállás már tele volt túrahátizsákos, bakancsos, túrabotos mindenre elszánt arcokkal. A busz kb. 15 perc alatt teljesen megtelt, tréfásan meg is állapítottuk, hogy a Mátra Volán hálás lehet a teljesítmény túrázási mozgalomnak, hiszen alaposan megugorhat az ilyenkor eladott buszjegyek száma. :)
Körülbelül 8 órára értünk Mátrafüredre, itt gyors nevezés (annál is inkább mivel éltünk az online előnevezés lehetőségével) majd mosdó használata és ebből kifolyólag egymás elhagyásának sokkja után (lévén én másik ajtón mentem ki ezután az rajtnak helyet adó iskola épületéből, mint kellett volna) már az indítási asztal előtt álltunk. Megkaptuk az első rókás pecsétünket, és 8:13-as rajtidővel már neki is indulhattunk a Mátrának. Azaz előbb még Mátrafürednek, de szerencsére igen hamar elfogyott a Bálint által olyan "nagyra tartott" aszfalt a lábunk alól, és már kellemes zöld övezetben baktattunk az első EP, a Csepegő-forrás felé.
A Csepegő-forrásnál begyűjtöttük a második, kalózt mintázó pecsétünket, és már robogtunk is tovább a Négyeshatár és a következő EP a Kis kő felé. Itt már fa útjelző tábla is jelölte a majdani célunkat, a Kékestetőt. Egy szuper képet is készítettem erről, ami azonban szőrén szálán eltűnt a telefonomból :(. A völgyből kiérve erőteljes tömeggel szembesültünk, ami miatt eléggé lassan tudtunk csak haladni. Amerre néztem mindenhol túrázók és az ösvény is nagyon szűk volt. Végül mint a forma 1-es futamokon Bálinttal a szélárnyékból kivágva gyorsan megelőztük az emberáradatot. Innen megint kisebb kaptató következett, de a lelkesedésnek és a viszonylag alacsony emelkedésnek (323 m) hála ezt nem nagyon éreztük meg, Mire kettőt pislogtunk már a Kis kő felé tartó kerülőn baktattunk lefelé. Itt a kiálló kövek kicsit ugyan megtréfáltak minket a haladásban de nem tudtak kifogni rajtunk.
Kis Kőnél újabb pecsét, ezúttal kalóz fejet kaptunk, majd mehettünk is tovább a 3 EP.-ig ami bizony már a Kékesre vitt fel. Itt megint csak egy kaptató következett fel a piros sáv jelzésen, a látvány viszont abszolút kárpótolt a fáradalmakért. Ahogyan a Mátra átváltott a bükk erdőre engem megérintett valami. Valami amire azt mondják ilyet csak a Mátrában él át és lát az ember. A végeláthatatlan hosszan és sűrűn(!) növő ezüst törzsű bükk fák egészen lenyűgözőek. Nem véletlen, hogy -korábbi szokásaimtól eltérően- ezen a túrán nem bírtam megállni hogy lépten-nyomon ne fényképezzek. Hihetetlenül szép látvány tárult a szemünk elé ezen a túrán.
A bükköst elhagyva aztán az erdő bizonyos részein már fenyvesen keresztül vezetett az utunk, és kisvártatva már a Kékes tetején álló torony fehér-piros csíkjait is látni lehetett a fák felett. Nem sokára elértük a Kékesen lévő Szanatórium kerítését majd az épületet is, én pedig szinte már a kezem alatt éreztem a piros-fehér-zöld szikla érintését. Kis séta következett még fölfelé, és egyszer csak ott voltunk fenn, 1014 m magasan, Magyarország legmagasabb pontján. Igazából azt hiszem nagyobb volt a Kékes mítoszának füstje bennem mint a lángja, de azért így is csodás élmény volt ott állni. :)
Miután kigyönyörködtük magunkat a Kékestetőn, és megkaptuk a pecsétet és a finom Horalky nápolyit a 3. EP-ben, már meg is kezdtük az ereszkedést a sípályán keresztül Mátraháza felé. Lefelé az úton kis előadást tartottam a különböző sífelvonók típusairól Bálintnak, amit ő látszólag élvezett, bár élek a gyanúperrel hogy inkább csak udvariasságból nem állított le. Kimondott kérdésének, miszerint az alacsonyabban fekvő drót vajon mi célt szolgálhat a nagyobb felvonó mellett, még a mögöttünk jövő hölgy sem tudott ellenállni, aki jól értesülten közbeszólt hogy az bizony felvonó, méghozzá a csákányos fajtából. Azt persze nem hallotta hogy én is ugyanezt válaszoltam mint egy fél perccel korábban, de hát túrán vagyunk, jó kedvünk van, szép az élet és egyébként is minek kötözködjek? :)
Mátraházára viszonylag hamar beértünk, itt gyors kulacstöltés a kútnál, majd tovább a zöld négyzet jelzésen a 4. EP. a Hatökör ura felé. Nekem ez volt a kedvenc pontom, már csak azért is, mert harmadik elolvasásra sikerült csak felfogni hogy nem Hatókör utca a pont neve, és egyébként is nagyon kedves volt a pontőr páros, még egy kis fehér A4-es papírt is kiakasztottak a "Még 100 lépés a következő ellenőrző pontig" felirattal :) Ezt aztán a túra későbbi részein már minden pont előtt láttuk, és én nagyon kedves dolognak tartom. Az út Mátraháza után kicsit trükkös volt ugyan, itt nem a szinttel hanem a süllyedéssel küszködtünk, mivel eléggé meredek lejtőkön kellett lefelé navigálni, amit az előttünk a túrabottal veszettül hadonászó túrázótársak sem segítettek túlzottan. Így ahol csak tudtunk, gyorsan előztünk nem is annyira a szintidő miatt mint inkább a szemünk épségének megőrzéséért. Persze Bálint itt is előnnyel indult velem szemben, lévén szemüvege előzetes védőrétegként tud hatni a botok végével szemben, a magasságából fakadó lépés előnyéről már nem is beszélve. Így amíg én szökdécselve próbáltam lehetőleg szárazon átkelni az utunkat többször is keresztező patakokon, ő elegánsan átlépte azokat. Na igen, ilyen "szöcskelábakkal" szemben nem tudok versenyre kelni. :P
Az 5. EP. elérése után almával és szamócaszörppel valamint az újabb ezúttal bolygót mintázó pecséttel felszerelkezve indultunk tovább a Lajosházai emelkedő felé a sárga négyzeten. Számomra ez volt a túra legnehezebb része, pedig a Kékesre vezető emelkedőtő sokkal jobban tartottam, igaz akkor ezt még nem ismertem. Bálint már előre felkészített, neki ez a szakasz a Mátrahegy túráról már ismerős volt, igaz éppen az ellenkező irányból. Utólag visszagondolva és a szinteket megnézve nem lenne ez olyan megterhelő (mindössze 232 m-t megy felfelé szintben) de ezt csak 1.3 km alatt, ami egy igen csak erős kaptatót eredményezett. Ezen a ponton szégyen szemre háromszor kellett megtorpanjak, egyszer felkötni a hajamat másszor levenni a pulcsimat ami eddigre már pamut szaunaként funkcionált, egyszer pedig szimplán azért hogy valami új légzőképességet fejlesszek ki, mivel itt már nem hogy az orromon vagy a számon de már a fülemen keresztül is próbáltam oxigénhez jutni. :P Bálint ekkorra már méterekkel előttem járt, ez persze felpiszkálta az eddig szunnyadó egómat, így minden erőmet összeszedve és a bal lábamban egyre inkább erősödő fájdalommal nem törődve folytattam a meredek szakasz legyőzését.
Ezen a ponton értettem meg mit is jelent küzdeni egy túra folyamán. Küzdeni magammal és a természettel, a heggyel. Tudom, ez persze semmi ahhoz képest ami például egy 100 vagy akár több 100 km-es túrán éri az embert, de mindenki kicsiben kezdi és ez az élmény nekem nagyon meghatározó volt. Tudatosult bennem hogy még rengeteget kell tanulnom, és fejlődnöm, nem csak fizikailag de szellemileg is. Pontosan ezt szeretem egyébként annyira a teljesítmény túrázásban, hogy ilyen helyzetek elé állítja az embert és egészen új tapasztalatokkal gazdagodhat. A magammal folytatott belső diskurzusból végül Bálint szakított ki, aki feltétlen feladatának érezte hogy megörökítse küzdelmemet (vagy inkább szenvedésemet?).
Szerencsére eddigre felértünk az elágazáshoz, ahol kellemes lejtő és szembe szél segített felejteni a korábbi harcokat, és új erőt adni az út folytatásához Farkas-kút majd a 6. EP Sástó felé.
A kúttól a sárga kereszten bandukoltunk tovább, majd az EP-t elérve találkoztunk a két számomra legaranyosabb pontőr bácsival, akiktől egy nagyon aranyos lovagfejes pecsét és némi jó tanács után elköszönve már mehettünk is tovább. A Sástó mellett meglehetősen élénk forgalom volt, ahogy megnéztük valamiféle üdülőközpontot igyekeztek a munkások szorgosan építeni.
A különböző szakszervezeti üdülőket elhagyva már a sárga háromszög jelzésen folytattuk az utat, megcélozva a Kozmáry-kilátót és vele az utolsó 7. EP-t. Ennél a résznél a bal lábam már igen erősen tiltakozott a lejtős részek ellen, olyan fájdalmakat okozva melyek kis híján könnyeket csaltak a szembe, így különösen örültem, mikor végre újra emelkedni kezdtünk a kilátó felé, és a lábamat (és persze engem) kínzó fájdalom a másfajta mozgásnak köszönhetően csökkent. Nem egészen 3 km megtétele után már ott is találtuk magunkat a kilátó alatt, ahol egy leginkább játékvárra emlékeztető pecsét beszerzése után már csoroghattunk is lefelé a zöld kereszt jelzésen Mátrafüred és a cél felé.
A mátrafüredi Erdészeti, Mezőgazdasági és Vadgazdálkodási Szakképző Iskola és Kollégium épületében lévő célig még valami tartalék energiákat is sikerült felszabadítanom, amivel jó pár embert sikerült leelőznöm az utolsó métereken, ez persze már régen nem számított, én is inkább a hecc kedvéért sem mint komoly szándékkal tettem. Az épületbe érve aztán konstatáltam hogy igyekezetem hiába való volt, lévén az utolsó pecsétért sorba kellett állnunk. Míg én ezen morfondíroztam Bálint is utolért, én pedig némi értetlenkedést véltem felfedezni az arcán, ami feltehetőleg a "sprintemnek" volt köszönhető. Mindegy, gondoltam magamban most már itt az utunk vége. A Célban aztán a laptop adataival és a rajtidővel egybevetve megkaptuk az utolsó szintén rókás pecsétünket, a szintidőt, és a kézfogás keretében tolmácsolt gratulációt a túra sikeres teljesítéséért. Innen újabb sor következett, ahol a megérdemelt kitűzőt és a névre szóló oklevelet vehettük át.
A kis kör alakú jelvénnyel a markunkban aztán Bálinttal engedélyeztünk magunknak némi pihenést az egyik padon, miközben szemügyre vehettük a többi célba érkező túratársat és az iskola emeleti falát díszítő állatbőröket. Személyes kedvencünk a kissé már fakulásnak és erőteljes kopaszodásnak induló barna medve volt. :) Én itt ücsörögve és lábamat pihentetve elmajszoltam a korábban kapott Horalky nápolyit, Bálint pedig elmerült a hazafelé induló busz menetrendjében. Végül felkerekedtünk hogy elinduljunk a buszmegálló felé, menet közben pedig örömmel állapítottuk meg, hogy a mozgásunk most jóval kevésbé zombis mint az előző heti Óbudai körtúra vagy az ISZKIRI után volt.
Gyöngyösön kis várakozás után a többi túrázóval együtt kényelmesen elhelyezkedtünk a Volán buszon és lassan kigurulva magunk mögött hagytuk a Mátrát és ezt a csodaszép túrát. Sok tapasztalatot gyűjtöttem ezen a napon, gyönyörű helyeken jártunk, és jó kis edzés volt ez az április 19-i Gerecse50 túrára is, bár azért arra rá kell pihennem. Egy biztos, én jövőre is itt leszek, igaz terveim szerint akkor már a Galyatetői 50 km-es távon, Bálinttal pedig belőttük a Mátrahegy túrát is 2015 márciusára, csak hogy megint megküzdhessek a Mátra csodás hegyeivel :)
