Hol is kezdjem ezt a beszámolót, talán illenék a legelején. Szóval az úgy volt, hogy van egy Csetneki Sándor nevezetű rendkívül lelkes úriember, aki kitalálta ezt a beszédes nevű túrát, az Iszkirit. Emberünk nagy Kinizsi Száz rajongó (amiről az elmúlt hetekben végre én is megtudtam micsoda, mert eddig csak úgy hallottam rebesgetni, mint minden teljesítménytúrák ősét), ezért nem véletlenül a túra részben az előbb említett ikonikus Kinizsi Száz részein is áthaladt. Szóval adva volt egy első szervezésű (na de milyen első szervezés!!) mondhatni még "kiskorú" túra, amit az előző héten március 22-én rendeztek meg, útvonalát tekintve pedig Szárligetről indult és Tatára érkezett meg.
De ez még semmi, már hetekkel korábban tudtam a túráról, szinte mondhatom azzal keltem, feküdtem, tagja voltam (és még vagyok most is) a túra facebookos csoportjának, és elalvás előtt szinte mindig a túrának szentelt honlapot, vagy a blogot olvastam. Hihetetlen brandingelés és hipe volt a túra mögött, de mindez egyáltalán nem volt megjátszott, hanem érezni lehetett, hogy Sanyi mennyire a szívén viseli első saját szervezésű túrája sorsát. Tőlem nem megszokott, hogy ennyit lelkendezzek egy túra főrendezőjéről, de volt szerencsém vele találkozni a túrán is, és amíg vártuk hogy eljöjjön 22.-e, rengeteg bejegyzését olvastam, és a facebookos írásaiból is úgy ismertem meg, mint egy nagyon szerény, jó humorú és rendkívül lelkes fiatalember, ami aztán a túrán és az azóta is írt élménybeszámolókban, kommentekben be is bizonyosodott. Az az egész felfokozott légkör ami a túrát megelőző héten a facebookos csoportban szinte "tapintható" volt, számomra teljesen lenyűgöző élmény volt. Annyira lelkesen vártam már én is az Iszkirit, hogy előző nap alig tudtam elaludni,, pedig az óra fél 4-re volt felhúzva a vonat miatt, (meg persze a rajt miatt is) tetejébe még az egyik kedves kis cicám is felébresztett hajnali 2-kor, így a tervezett 6 és fél órás alvásból lett 5, de sebaj.
Tehát, szombaton fél 4-kor megszólalt a telefonom, ideje kelni, öltözködni. Na ez persze nem ment olyan könnyen, (hála Misu hajnali kettes akciójának), így végül 3:50-kor másztam ki az ágyból. Gyors mosakodás, öltözködés, túrahátizsák felkap, szendvicsek, kulacs, müzliszelet, gyümölcs stb elrak, és figyeltem nehogy az előző este a 100 km-es táv teljesítőinek sütött almás pitém otthon maradjon. Szerencsére a zacskót, benne a sütivel még előző este a bejárati ajtó mellé tettem hogy véletlenül se maradjon otthon. Egy utolsó igazítás a Salomon fűzőjén, és már kinn is voltam az ajtón.
Az idejét sem nagyon tudom, mikor utaztam utoljára az első trolibusszal és az első metróval, de kellemes élmény volt az ébredező városban baktatni. Szerencsémre az idő kegyes volt, már hajnalban 10 fokkal kényeztettet, így nem fáztam. A metrón aztán "összeszedtem" a túratársamat Bálintot is, így már ketten zakatoltunk a Déli pályaudvar és az 5:20-as vonat felé.
A vonatot nyugodtan elkeresztelhették volna ISZKIRI Expresszre, lévén szinte csak teljesítménytúrázóval volt tele ezen a korai órán. A hangulat már itt alakult, igazi közösségi élmény lett ez a túra, összehozta az embereket. Szárligetnél már a vonatról jól látható volt a rajtolni vágyók sora, de mi bízva a hetekkel korábban elküldött előnevezésben magabiztosan sétáltunk át a felüljárón a MÁV épület elé. Kisebb kavarodás, várakozás, sorban állás és részemről némi didergés után (nem tudom Pesten valahogy nem volt annyira hideg, vagy a vonaton melegedtem át túlzottan...) megtaláltunk a nekünk szánt nevezési asztalt és sort. Én tanulva a múltheti túrámból, amikor nem mentem el a rajt előtt mosdóba és már alig vártam hogy "könnyíthessek magamon", Bálint kezébe nyomtam a nevezési díjat, majd az "Én elugrom gyorsan pisilni!" felkiáltással megcéloztam a várótermet. Itt WC-t nem, viszont egy Csetneki Sanyit találtam :D, aki nagyon kedvesen útbaigazított, hogy a keresett hely az épület oldalában van. Szuper. Mire a kezemet szárítgatva kiléptem az épületből Bálint már kezében az igazoló lapjainkkal várt. Indulhattunk. Azaz majdnem, a rajtidőt ugyanis lehagyták róla. Sebaj, ott ült egy őszes hajú rendező úr, megkértük firkantson már oda nekünk egy időt, had induljunk el. Emberünk nem volt teljesen képben, először nem is értette mit akarunk, de végül csak sikerült közös nevezőre jutni, igaz az én papíromra elsőre 7:45 került, 6:45 helyett, de kis korrigálás és már mehettünk is.
Én jól nevelt túrázó lévén rögtön elővettem az itinert, hogy megnézzem merre is megyünk, de Bálint rögtön letromfolt, felesleges nézni, mivel az egész túra alatt két jelzésen a kék sávon majd az ahhoz becsatlakozó sárga sávon fogunk haladni egészen a célig. Nem baj gondoltam, legalább lehet akkor gyönyörködni a tájban nem nagyon fogunk eltévedni. A későbbiekben azonban bebizonyosodott, hogy ez koránt sincs mindig így.
Elindultunk tehát az ISZKIRI 45 km-es távján az első ellenőrző pontunk felé, a Somlyóvári kulcsosházhoz. Az idő gyönyörű volt, csodás tájakon haladtunk át, kisebb emelkedőkkel, amik azonban egyáltalán nem voltak megterhelőek, pedig a szintmetszetben írt 875 m-es szintemelkedéstől bevallom a túra elején kicsit tartottam. Útközben leelőztünk jó pár túratársat, rengeteg vadászlest és még két gyönyörű fácánt is láttunk. Az EP.-hez érve kicsit zavarba jöttünk, ugyanis az igazoló lap szerint filctollas pont volt, azt viszont nem, csak egy OKT pecsételőt találtunk. Megkíséreltük megkérdezni a kulcsosházban ücsörgő minket bizalmatlanul méregető öregurat, végül a pecsétet elolvasva rájöttünk mégis ez kell nekünk. Szóval nem filctollal, de megvolt az első pecsét, mehetünk tovább.
A következő EP Tornyóspusztánál volt, tudtam hogy ide érkeznek majd be az almás pitéim, mert a Tatáról visszaforduló 100 km-es túrázóknak itt volt a meleg ételes "terülj-terülj asztalkám" este. Tornyóspusztára viszonylag hamar elértünk, lévén csak 3,5 km volt a távolság a két EP között. Itt már jó messziről láttuk Hotdogman kocsiját, aki a beígért amerikai hotdogot mérte a megéhező túrázóknak. Gyors pecsét a pontőrnél, és már álltam is be a sorba a pirított hagymás, chilis ketchupos forró kutyámért. Megköszöntük a finom falatokat, majd majszolgatva indultunk tovább a 3. EP Pusztatemplom felé. Itt elfelejtettem megnézni hány km lesz a távolság, és az itinerben sem szerepelt hogy az EP-k hanyadik km-ereknél vannak így csak saccolgatni tudtuk hol is tarthatunk, illetve én a túra elején (na jó, 1 órás csúszással) elindított stopperem alapján próbáltam magamban kalkulálni hány km-t is tehettünk már meg. Mint mindig, most is az 5 km/h-s átlagot lőttem be, ennek megfelelően kicsit hajtottam is szegény Bálintot, de nagyon hősiesen jött utánam, megdicsérem :D.
Tornyospusztától viszonylag hamar elértük a Tarjánba vezető országutat, és itt volt a potenciális eltévedés lehetősége. Velünk szemben ugyanis a fán egy hatalmas kék-fehér nyíl mutatta hogy jobbra folytatódik a kék sáv jelzés, így mi is arra indultunk tovább. A távolban aztán megláttunk egy 3 fős (a későbbiekben a "receptcserélgetősök" becenevet kapó) csoportot, akik eléggé tanácstalanul álldogáltak, nézegették a térképet, látszott valami nincs rendben, Hamar beértük őket, kis csevej, igen beigazolódott a félelmem, itt nincs tovább jelzés, rossz irányban vagyunk. Időközben még mások is utolértek, így már 15 fősre duzzadt társaság próbálta meg egymást túlokoskodni, és heves fejvakargatások közepette megfejteni az itinerrel kapott térképvázlatot és a helyes irányt. Végül kisült, hogy nem jobbra hanem balra kellene menni, kék nyíl ide vagy oda. Visszamentünk hát az elágazásig, és immár a helyes irányban balra fordulva folytattuk az utat a műút mellett. A kék sáv jelzés aztán pár méterrel később fel is tűnt az egyik fán, Halleluja, megvan a helyes irány! Már csak az nem tetszett, hogy az országút mellett kell mennünk, de szerencsére a jelzés hamarosan újra betért a fák közé.
Innen egy viszonylag hosszú etap következett, kisebb emelkedőkkel, és emelkedő hőmérséklettel, így hamar megszabadultam a pulcsimtól és úgy gondoltam letesztelem a túra előtt vett Quetchua túrapólómat. (A póló nagyon bevált, kiválóan vezeti az izzadságot, nem tapadt a hátamra, jól szellőzik, szóval szupi kis vétel volt.) Útközben Bálint hangos felfedezést is tett, a fehér pont jelzést felismerve a fák törzsén ugyanis megállapítottuk hogy a Gerecse 50 egyik szakaszát koptatjuk. Igazából nem is baj, hogy erre ment az útvonal, mert áprilisban tervezem is hogy elindulok, illetve indulunk a Gerecse 50-en :). Szóval haladtunk tovább a 4. EP felé Pusztatemplomhoz. Itt meglepetésként ért, hogy az igazoló lapon szereplő filctoll helyett, hús-vér pontőr hölgy ült a pontban, kicsit meg is kavarodtam hogy akkor most itt nekünk kell-e pecsételni, vagy esetleg csak a többi távnak? De megnyugtatott, ha szerepel a lapomon Pusztatemplom ellenőrző pont, akkor bizony ő pecsétel. Így hát ezt is megszerezve haladtunk tovább, immár Tata felé. Először Baj településen mentünk keresztül, rémlett is, hogy a korábbi tatai nyarak alkalmával többször is láttam a Baj felé mutató táblát az egyik utcán, így sejtettem hogy Tóvároskert felől fogjuk elérni a várost.
Bajon még nem jártam eddig, de nagyon szép kis település, és hála Istennek működő vízcsapjuk is volt a templom előtt, amit Bálint szemfülesen észre vett. Én nélküle már kétszer haltam volna szomjan a túrán, mert -mivel nem akartam plusz súlyt cipelni- csak a 0.75-ös kulacsomat vittem magammal, mondván úgyis lesz vízvételi hely, ahol majd után töltöm. Volt is, csak nem olyan sűrűn, mint számítottam rá. :P Szóval kulacs megtölt, szomjúság olt, és már bandukoltunk is tovább Tata felé. Tóvároskerttől már ismerős terepen mozogtam, lelkesen mutogattam a kedvenc székely kapus házamat, az olimpiai edzőtábort, és idéztem fel az itteni tatai nyaralásokat. Nagyjából Tóvároskert előtt kezdett bejelentkezni a bal lábszáramon a sípcsontom mellett futó két izom, heves tiltakozással az akkor már mintegy 30 km óta tartó terhelés miatt. Mit ne mondjak, kezdett piszkosul fájni, néha a fél karomat odaadtam volna egy-egy emelkedőért, de pechemre az út inkább lejtett, ami így sokszor könnyeket csalt a szemem sarkába. (Főleg, a zebrán való átszaladáskor). De fog összeszorít, már majdnem ott vagyunk az Est Mozinál, az 5. EP-nál.
Itt már megszaporodtak a túratársak, útközben egyik kedvenc túrázómmal is találkoztunk, aki Tornyóspuszta után a hátán feküdve, lábait az ég felé tartva "piknikezett" a tisztáson, ahogy ő mondta :D Majd az út során többször is oda-vissza előzgettük egymást. Kis kigyorsítás a szélárnyékból és hopp, jobbról már meg is előztem emberünket, mire ő felismervén hogy már megint én vagyok, hangosan utánam szólt, hogy nem lehetek ilyen kegyetlen hogy a cél előtti utolsó métereken alázom meg! :D Én mosolyogva fordultam hátra, mondván ez nincs is így, mert minket még várt egy körséta a tatai Öreg-tó körül, a maga 7,2 km-ével. Ezen azért némiképp megnyugodott, majd felismervén, hogy akkor ezek szerint mi 10 km-t ráverünk az ő 35 km-es távjára újból "elkeseredett", és csipkelődve megjegyezte, hiába mi fiatalok vagyunk, jobban bírjuk, csak ő ilyen lekvár, de azt még mindig nem tudja megfejteni hogy bírtam szusszal annyit beszélni emelkedőn fölfelé is, mert míg hallótávolságon belül mögöttünk jött, minket (inkább engem) hallgatott. Erre már csak egy széles mosoly volt a válaszom, mert időközben beértünk a mozihoz, elő kellett kapni az igazolólapot a pecsételéshez. Ami aztán nem is pecsét volt, csak egy részidő :P De itt sajgó izmú lábaimba új erőt öntött, hogy láttam a már kikészített okleveleket a 35-45-65-ös táv teljesítőinket, plusz a gyönyörű kitűzőt, amitől már csak a tókör választott el minket. Gyors útbaigazítás, hogy a vár felé induljunk el a tó körbejárásánál, és már robogtunk is tovább a 6. "zsírkrétás" EP felé a lovardához.
Az Öreg-tó most is gyönyörű volt mint mindig, körülötte rengeteg ember, nem győztük őket kerülgetni, ők meg minket figyelni hogy miért is járunk egy kicsit már furcsán és hátizsákkal a hátunkon? A zsírkrétás pont valóban az volt, két spárgáról lelógatott célszerszámmal igazolhattuk magunknak hogy megtaláltuk a pontot, egyéb instrukció híján én egy fantáziadús "X"-et tettem a rubrikába. Mehettünk is tovább. Nem sokára az út egy erdősebb részbe ment át, ez nekem is új volt, ezen a felén még nem jártam a tónak korábban, de nagyon tetszett. A tó vizét is tápláló Által-ér hídját viszonylag hamar elértük, itt újabb zsírkrétás (ez úttal nem zöld, hanem kék) X következett a 7. EP-n, majd egy utolsó erőgyűjtés a mozihoz visszavezető úthoz.
A mozi presszójában ekkor már javában pihegtek a már célba ért túratársak, 8 óra 30 perces idővel mi is végeztünk, és választhattunk magunknak egy-egy nagyon finom sajtos perecet a kapott elismerő kézfogás, oklevél és kitűző mellé. Ezután már csak a visszaút volt hátra Tóvároskertig a vonathoz. Én elővigyázatosan azt javasoltam induljunk el egy bő 40 perccel hamarabb, hiszen most már nem szintidőt megyünk, kicsit lassabban fogunk haladni. Hát nem kicsit voltunk lassabbak :D És darabosabbak. Közben sorban húztak el mellettünk a Tatáról visszaforduló 100-asok, előttük még ott volt további 55 vagy bizonyos esetekben még több km. Bevallom irigykedve néztem őket, jövőre ha úgy összeszedem magam, és szerválok valakit magam mellé, aki van olyan elvetemült, hogy megpróbálná velem, akkor én is megcsinálom a 100-as távot. Na persze nem futva, "csak" gyalogosan. De akkor is, 100 km így vagy úgy hatalmas teljesítmény. Nagyon büszke vagyok azokra akik a hétvégén megcsinálták. Szóval ezek a gondolatok jártak a fejemben, míg becsorogtunk, bevánszorogtunk a vonatállomásra. Ott már gyülekezett a nép, ki-ki hangos jajgatások közepette és igencsak zombira hajazó mozgáskoordinációval igyekezett letelepedni míg nem jön vasparipa.
A túra talán legnehezebb része volt a Déli pályaudvaron lekászálódni a vonatról, szerencsére más túratársak is eddig jöttek, így nem csak mi néztünk ki úgy mint egy terhes nő, akinek már elfolyt a magzatvize ezért csak széles terpeszben tud közlekedni. A metrón azért kaptunk még érdekes pillantásokat, de a sáros túracipő és a hátizsák a kitűzőimmel szavak nélkül is biztosított a furcsa mozgásom alibijét.
Összességében egy fantasztikusan jó túrán vettünk részt, nekem külön nagy teljesítmény volt, hogy az eddig 20-21 km-es túráim után itt egyenesen dupláztam, és még az időeredményünk is szuper lett, bőven benne voltunk a 11 órás szintidőben.
Az örömön túl egy kicsit szomorú is vagyok, mikor ezeket a sorokat írom, mert sajnálom hogy elmúlt az ISZKIRI és egy évet kell várnom, mire megint megrendezik, de egy biztos, kedves Csetneki Sanyi és kedves ISZKIRI túra: "Jövőre veled, ugyanitt!" :)
