Amúgy sem vagyok különösebben ünneplős hangulatban a nemzeti ünnepeken, meg amúgy is mehetnékem volt, így kézenfekvőnek látszott hogy a szombatomat ismét a Budai-hegységben egy újabb Budapest Kupa túrán töltsem. Ez volt a Gyermekvasút nyomában nevet viselő 20 km-es teljesítménytúra.
A rajt most nem a megszokott Szépjuhésznétól hanem a Széchenyi hegyről a Gyermekvasút végállomásától indult. Ide a fogaskerekűvel jutottunk fel. Már a Városmajor megállóban láttam hogy ezen a túrán ismét nem leszek egyedül, de arra tömegre ami a nevezéshez várakozott nem voltam teljesen felkészülve. Mint később megtudtam kb. 1500-an indultak tegnap a túrán, így már érthető volt, mégis a 45 perces sorban állás kezdte kicsit megviselni a türelmemet. Végül 9 órakor sikerült elrajtolnom, 1 órával a tervezettnél később ugyan, de még időben. Mindenképp kora délutánig akartam beérni, mert akkora mondták a vihart és az esőt.
Az itiner itt is jól követhető volt, és érdekességeket tartalmazott az egyes megállókról, hiszen a túra a Gyermekvasút megállóit (kivéve a Budakeszi Vadaspark megállót) követte végig. Ezért is volt meglepő hogy egy alig 21 km-es távon 17(!) ellenőrző ponton kellett pecsételnünk. Aztán a túra közepén rájöttem ez azért is kellett, mert a pontőrök a Gyermekvasút lelkes kis "kollégái" voltak, akik egymással versengve (vagy későbbi helyeken éppen hogy meglehetősen enerváltan) kapták ki a kezemből az igazoló lapot. Ezzel nem is lett volna gondom, bár az hogy mindenhol Csókolommal köszöntek, kicsit rosszul esett a lelkemnek, de hát ez van :)
Maga túra nagyon szép helyeken haladt végig, és ismét egy-egy újabb szegletét csodálhattam meg a hegynek. Egyetlen dolog zavart csak: a tömeg. Hihetetlenül sokan voltunk, ami kisebb sorban állásokat eredményezett a pecsételő pontoknál is, de szerencsére néhány emelkedő után megfogyatkozni látszott a létszám. Bár volt olyan mozzanat amit szerintem soha nem fogok megérteni, nevezetesen hogy hogyan lehet egy (teljesítmény)túrát cigizve és sörözve végigjárni...? Akkor inkább maradna otthon, minthogy telefüstöli meg böfögi az erdőt. Na de kisnyugdíjas énemet hátra tettem, és inkább leelőzve ezeket a "szimpatikus" csapatokat igyekeztem előre.
A szél azért néha-néha már délelőtt is erőre kapott, leginkább az Erzsébet kilátónál felfelé tekerő bringásokat sajnáltam, mert míg én a rugalmas futópályán kapkodtam a lábaimat felfelé, addig ők gyök 5-tel tekertek a szembe szélbe. Na ez kérem szépen sport ám a javából. Én ott haltam volna meg, az tuti! :P De viccen kívül tényleg le a kalappal előttük.
Azért Szépjuhászné itt sem maradhatott ki a túrából, miután megkaptam a pecsétemet, már kapaszkodhattam is fel a Nagy Hárs-hegyre a Kaán Károly kilátóhoz. Miután az első "maszek" túrámon már jártam itt, ismerősként üdvözöltem a meglehetősen aljas kaptatót. De felértem, bezsebeltem az újabb bélyegzőt és már robogtam is tovább a Kis Hárs-hegy felé a spirál alakú Makovecz Imre tervezte kilátóhoz. Ez szerencsére jóval kellemesebb emelkedővel érhető el, mint a "nagytesója" :) Innen már Hűvösvölgy felé vitt az út, de hogy ne legyen olyan egyszerű még azért itt is volt 5(!) ellenőrző pont.
A hűvösvölgyi nagyrétre érve a pontőr lányzó kedvesen megkérdezte tudom-e merre menjek tovább? Én magabiztosan rávágtam hogy hát gondolom amerre az út visz (mondanom sem kell végig ki volt jelölve az út A4-es papírokkal amiken a kisvasút logója díszelgett, tehát nehéz lett volna eltévedni). Erre mosolyogva közölte hogy igen, és majd jobb kéz felé lesz egy meredek emelkedő arra kel menni. Szuper, gondoltam magamban megint izzítanom kell a füllégzést. Na sebaj, tovább indultam. Kis séta után meg is találtam az emlegetett emelkedőt, ami az igazolólapon alattomosan megbúvó Fazekas-hegy ellenőrző ponthoz vitt. Halkan elmormoltam néhány keresetlen szót az emelkedő anyjának címezve, majd utolsó erőimet összeszedve nekivágtam hogy bevegyem az emelkedőt. Gyors pecsét a meglehetősen spleenes ifjútól, majd mehetettem is tovább az utolsó ponthoz, a Gyermekvasút Múzeumába, ahol egy kedves kalauz bepecsételte (igaz fejjel lefelé :P) az utolsó pecsétet is, majd jó étvágyat kívánt a célban rám váró ebédhez.
A célba végül az eddig legjobb időmmel 3 óra 40 perccel éppen ebédidőben értem be, ahol megkaptam a kiérdemelt oklevelem és kitűzőm, majd beváltottam az ebédjegyemet (tisztára mint a gimiben) az igencsak menza jellegű rizses húsra kovászos uborkával. Ebből végül csal a felét sikerült legyűrni, de a kapott Sió baracklé nagyon jól esett. Összességében nagyon jó kis túra volt, szép helyeken jártam, és bár voltak szenvedősebb részeim, ezt betudtam az előző éjszakai meglehetősen kevés alvásnak és az időközben a héten elkezdett futásból származó markáns izomláznak. :)
